úgy ad, hogy elvesz

Ahogy ismét a sárgacsíkos utakon kolbászol, visszagondol erre a majd egy évre, amit külön töltöttek egymástól, Ő meg California.

Amikor legutóbb itt járt, még minden olyan más volt, még nem hiányoztak a testéből fontos darabkák és nem csúfították sebhelyek, amik mára hegekké moderálták magukat.

Úgy érkezik most vissza, mint aki háborúból tér haza: kissé megfogyatkozva, kissé megtépázva, de mindenképpen bölcsebben. Bal lapockája mentén szolid gödörben, alhasán kevésbé szolid forradásban mutatkozik meg a múlt év, amiről ha lehámoznánk a szubjektivitás csalfaságait, és kizárólag az így kapott tényekre támaszkodnánk, az alábbi leltárt kapnánk:

+2 db műtét
+5 db vadiúj heg, amiből hárman X alakúak, de nem elásott kincseket jelölnek
+2 db vadiúj lelki trauma
-1/2 db petefészek
-5 db elmaradt havi vérzés (ez az érték az idő előrehaladtával exponenciálisan nő)
-5 kg, amiből nagynehezen kettőt már visszaszedett, vagyis Y=(X-5)+2
+megszámlálhatatlan mennyiségű terápiás óra a pszichológusával
+ nem számszerűsíthető önismeret és élettapasztalat

Elnézve az itt felsorakozó adatokat, nem egészen biztos benne, hogy végeredményben most akkor többé vált vagy kevesebbé, mert a műveleti jelek esetében megtévesztők: Néha a mínusz nem elvesz, hanem gyarapít, a plusz pedig olykor nem gyarapít, hanem elvesz. Mert ilyen ez az Élet nevű játék, hogy úgy ad, hogy közben el is vesz, meg úgy vesz el, hogy közben ad is. A játékmester meg mindeközben csak nagy csendesen, de annál többet sejtetősen mosolyog a bajusza alatt, amiből az ember lánya nem tud semmi pontosat kikövetkeztetni, de azt azért reméli, hogy mindez az ő érdekében történik.

Meg különben is, ahhoz, hogy a következő szintre jusson, az előzőnek eltakarításra kell kerülnie. Elvégre nem lehet mindig csak upgrade-elni a szart. Olykor földig kell bontani a dolgokat, hogy helyére újak épülhessenek, de ezen tény ismerete sajnos nem csökkenti az elbontási szakasz fájdalmait. 

Néha kisgyermek módjára üvöltene és toporzékolna, hogy “Most már aztán tényleg elég volt! Tőle ugyan ne vegyenek el már semmit se!” De aztán mégis engedi, hadd menjen, aminek mennie kell, felnőttet mímel. Megsiratja, amit meg kell siratni, és elgyászolja, amit el kell gyászolni, és végül bölcsebbé válik. Így kúszik be az öregekre jellemző megfontoltság belé is, így öregszik megfontolttá ő is. Szépen csendben, szinte észrevétlenül. A csendből tudja, hogy megtörténik, abból, hogy már nem sirat semmit és nem toporzékol. Persze az a szakasz is megvolt, hónapokkal ezelőtt. Mára azonban haragja és fájdalmai elfogadássá szelídültek, sőt már tudja látni azt is, hogy mindez érte volt. 

Amúgy mindent számításba véve végül arra jut, hogy a tények meg a számok most nem érnek semmit, mert itt egyedül csak az számít, hogy ő majd mit hoz ki az egészből. És bár megjárta eddigi élete abszolút mélypontját (legalábbis azok közül, amikre emlékszik), a történteket összességében mégis pozitívnak ítéli. Továbbá az is egyértelműen pozitív, hogy egy időre, nem tudni pontosan, hogy mennyire, talán maga mögött hagyhatja a megpróbáltatásokat itt, a Béke Óceánjának partjain, a Pacific Coaston. Nincs is most semmi más ezen a világon, ami jobban gyógyítaná testét-lelkét, mint a sárga csíkos utak, az óceánpart és a napsütés. Na meg ezen sorok megírása.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

fotó: Steindl Máté