történetek

A minap karácsonyfadíszeket vásároltak, pedig sosem volt eddig otthon saját fájuk.
Valahogy nem vágytak rá, hogy legyen, mert a lakáshoz nem illett volna, meg “úgyse vagyunk itthon” -mondták, hiszen mindig mentek valahová látogatóba.

Tavaly Californiában töltötték az ünnepeket. Sétáltak a hűvös légben a fényárban úszó utcákon, csodálták a csinos amerikai otthonokat, amelyek mind egytől-egyig mintha magazinból lettek volna kivágva. Az ajtókon nagy fenyőkoszorúk, piros masnikkal, az utcafront nappalikban robosztus kőkandallók, bennük táncoló tűz, rajtuk lógó puha csizmácskák, jó előre feldíszített fák, megterített asztalok.

És akkor elnézvén ezeket a csinos otthonokat, a bennük zajló életeket, helyükre magukat képzelvén, a Nő száján egyszer csak kiszaladt, hogy “Most úgy hiányzik, hogy nekünk is legyen otthon karácsony.” 
– Most nekem is hiányzik. – felelte a Férfi, és akkor eldöntötték, hogy jövőre már nekik is lesz otthon koszorújuk az ajtón, feldíszített fájuk meg ünnepi terítékük bejglivel, és akkor nem is értették, hogy eddig miért nem így volt.

Aztán majdnem egy évvel később bemennek abba a gyönyörű boltba, ahol mindent megvenne az ember gyereke, ha lenne annyi bőrönd, hogy hazavigye, de a minden helyett a Nő most puha fából faragott baglyot vesz a Férfinek, akinek az a kedvenc állata, a Férfi meg mackó alakút vesz a Nőnek, mert a Nő azt választja. Egymásnak adják ajándékba, mert az ő díszeik a fán nem egyendíszek lesznek, inkább legyenek összenemillősek, de mindegyiknek legyen saját története, mert a történetek fontosak. A Nő úgy képzeli, hogy néhány év múlva, amikor majd együtt díszítik a fát hárman, akkor elmeséli a Gyermeknek, hogy melyik honnan való, és melyiknek mi a jelentősége. És a Gyermeknek is lesz saját kis dísze a fán, majd kiválasztja ő is a magáét, abban a gyönyörű boltban, amit Verandának hívnak, és ami Summerlandben van, vagyis Nyárvidéken.

A Nő füzetet is vett a minap, hogy benne mesélni kezdjen a Gyermeknek, aki még csak gondolat, vagyis annál valamivel már több, mert álmában a Nő gyakran találkozik vele.
Mesélni kezd hát neki, mert tudja, hogy az egyik legszebb ajándék, amit egy anya a gyermekének adhat az az, ha leír mindent, ami a fogantatást megelőző időszakban és azután történt velük.

A gyermek egy napon kezébe veheti majd a füzetet, és elolvashatja, hogy mi minden vezetett életének létrejöttéhez. De nem mindegy ám, hogy milyen történetek állnak a lapokon, tudniillik ugyanis, hogy mindaz, amit ebben az időszakban a szülei megéltek, azt saját sorsaként ismétli majd a Gyermek tudattalanja a jövőben. 

Namármost a Nő nem szeretné, hogy a tudattalan a műtétek és a szenvedések sorozatát ismételje a Gyermek sorsaként, csak azért mert ezek történtek a fogantatását megelőzően. Nem szeretné, ha a családi archívumban tévesen az rögzülne, hogy műtét meg szenvedés az egyenlő élet. Ezért hát füzetet vesz, írni kezd bele, tudatosan formálja a történeteket és vele a tudattalan családi archívumot. Kihangosítja, ami kishangosításra szorul, úgy meséli el az eseményeket, ahogyan azokra érdemes lesz emlékezni hosszú idők múlva is.  

Elmeséli, hogy műtét ide vagy oda, a Gyermek azért érkezhetett meg hozzájuk, mert a Nő nagyon várta őt, és lelkében már jó előre megágyazott neki.

Elmeséli, hogy bármit is mondtak az orvosok, végig hitt, és hallgatott a belső hangjára.

Elmeséli, hogy nem volt könnyű az az időszak, ami az érkezését megelőzte, de minden nehézség ellenére jól alakultak a dolgaik, mert szerették egymást ezekben a nehéz időkben is. 

Elmeséli, hogy a fájdalom az élet része, de ez nem baj, mert őket olyan fából faragták, hogy minden nehézségből képesek legyenek fejlődni és megtalálni a kiutat.

Leírja e történeteket, hogy a Gyermek ezeket az üzeneteket vihesse majd magával, amikor egyszer megszületik, és csak azt ismételgesse sorsaként, hogy szeretet, meg hit, meg remény, meg összetartozás, meg kitartás, mert ezek azok, amikből született.
És akkor egy napon a Gyermek, aki talán már nem is lesz gyermek, kézbe veszi a füzetet, elolvassa, és tudni fogja, hogy már akkor szeretve volt, amikor még nem is létezett.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

A fotót Steindl Máté készítette Santa Monicában