tolják a piros kocsit, belé emlékeket pakolnak

A sűrű fehér krémet pöttyökben nyomja ki a tubusból, végig a heg piros széleinek mentén.
Még ma is meglepődik néha, ha lenéz, még mindig idegen a megváltozott kép, amit lát, és idegen a bőrének tapintása is. A heg sok szeretetet kér, feneketlen kútként szippantja magába a törődést, amiből sosem elég. Napközben gyakran simogatja a hasát, mint a terhes nők, csak ő nem gyereket hord odabent, hanem hiányos szerveit. Esténként a sűrű fehér krémet a Férfi bemasszírozza, amíg el nem tűnik. 
“Már nem lesz szebb…” – mondja a Nő, mert a piros csík egy ideje már nem változik.
A Férfi puszikat ad rá, szeretgeti, nem undorodik tőle és nem kellemetlenkedik miatta, nem fél megérinteni vagy ránézni. Ez jó. Idén kiderült, hogy a Nő mindig számíthat rá, akkor is ha nagy baj van, akkor főleg. Jóban, rosszban.

Nemrég találtak egy régi újságcikket a Férfi Nagymamájáról az 1960-as évekből, amiben munkahelyi teljesítményét méltatták. Megkérdezték, hogy a férje – a Férfi Nagyapja – mit szól kinevezéséhez, mire ő csak annyit mondott: „Az uram kevés beszédű ember, de tudom, hogy támogat.”

A Nő meghatódva olvasta a kopott lapokat, mert bár nem ismerhette a mamát, egyszerre mégis közel kezdte érezni magához. Egy kicsit mintha önmagukat látta volna visszaköszönni a sorokból, mintha önmagukat látta volna e szavak mögött, amiket akár Ő is mondhatott volna. Hiszen a Férfi maga is „kevés beszédű ember”, akárcsak a Nagyapja volt, de a Nő ennek ellenére tudja, hogy mindig támogatja őt. Mellette tanulta meg az évek során, hogy nem csak szavakkal lehet megoldani dolgokat – ahogyan azt saját Apjával tette anno, amikor elküldte hétévesen. Az Anya mondta az Apának, hogy a gyerek nem akar menni hozzá többet, de az Apa a gyerek szájából akarta hallani, és ezzel rákényszerítette, hogy megoldja azt, amit más nem tudott. A beszéd így rögzült benne megoldásként, mint válasz a legnehezebb helyzetekre is. Ez később viszonylag nehézkesnek bizonyult egy kevés beszédű ember mellett, de így legalább hamarosan kiderült, hogy a szavak mögött van még egy egész világ, amit nem kell mindig kimondani. Ebben a világban gyakran találkoznak ők ketten, a Férfi meg a Nő.

A Férfi szépnek látja a Nőt így, elcsúfított testében is, a Nő lelke pedig ettől gyógyul a legjobban, hogy mindig, minden állapotában szeretve van. Ez a legbiztonságosabb élmény, amiben valaha része volt, és ennek hatására vált annyira intimmé a kapcsolatuk, hogy már nem kell mindig mindent kimondani. Lassan kiderül az is, hogy a legfontosabb dolgok csendben történnek.

Egyik este a Férfi gluténmentes palacsintát süt a Nőnek wokban, mert későn derül csak ki, hogy kidobták a régi palacsintasütőt. A Nő evés előtt beveszi a gyógyszerét, “Hívjuk inkább vitaminnak!” – mondja a Férfi.

Már megvették a karácsonyfát, pirosba öltöztették a díszekkel, melyeknek mind saját történetük van.
Korábban sosem volt közös fájuk – már nem is értik, miért nem -, de most van, és egy kicsit olyan, mintha ez lenne az első rendes karácsonyuk együtt. A Napot Californiában hagyták, az már nem fért be a bőröndbe, így mióta hazajöttek nem látnak mást, csak felhőt. Lehangoló lenne, ha a Nő nem gyújtana gyertyát minden nap, ami őrzi lelkük melegét. A Férfi asztalára is mindig rak egyet, amíg az dolgozik.

Egymásban tartják életben a tüzet, amit a Nap nem éltet kívülről, ki-ki megpakolja a másikét, amikor az éppen kezdene kihűlni. Olyankor emlékeztetik egymást mindarra, amit a szürke hétköznapokban oly könnyű elfelejteni.

Piros bevásárlókocsit tolnak a sorok között, a Nő magyarázza a vanília rúd és az őrölt vanília közötti különbséget, amivel a Férfi nincs tisztában, mire az hirtelen megállítja a kocsit, felé fordul, majd mosollyal a szemébe azt mondja: “Szerelmem!”, és némán magához öleli a Nőt.
A Nő meglepődik, sosem tudja igazán kifürkészni a Férfit, most is vajon mire gondolt, amíg ő a vaníliára? Azt mondja, “Semmire, csak úgy!”, szóval mennek tovább, tolják a piros kocsit, belé emlékeket pakolnak.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

A fotó még 2022-ben készült karácsony környékén, persze Steindl Máté keze által.