nem ez számít

Délelőtt az elegáns kávézó kihalt, csak a robosztus bejárati ajtótól balra ül három öltönyös nagykomolyan. Meg ők. A Doktor eldugott, csendes sarkot választott, egy lélek sem jár feléjük abban a másfél órában, amíg beszélgetnek. A Nő úgy tervezte, rendezetten érkezik majd, összeszedi darabjait (amelyek épp aznap reggel gurultak ismét szerteszét), mégiscsak valami koherens képet nyújtson már, elvégre szakember volna ős is, vagy mi. Még ha nem is oly nagytekintélyű, amilyen a Pszichiáter Úr. A Nő keresi magát az idegen helyzetben, amit maga kreált, hogy megismerhesse a könyvek szerzőjét, akivel (úgy érezte) egy rugóra jár az agyuk. Erre tessék, most itt van, kívánsága teljesült, és ekkor jön csak rá, hogy nem is tudja mit akar mondani vagy kérdezni.

A Pszichiáter (aki, ha olvasná e sorokat biztosan megmosolyogná, hogy az író így hivatkozik rá, hiszen ő nem az a szigorú, bajszos terapeuta és nem is az a köpenyes doktor bácsi, de hát valahogyan mégiscsak nevezni kell, így most maradjunk ennél). Tehát a Pszichiáter békés nyugalommal üldögél hátradőlve a nagy fotelben, szemüvege mögött csendben várakozik a Nőre, hogy az megérkezzen hozzá lélekben is. Szemmel láthatóan nem érez kényszert, hogy bármit is mondjon. Már túlvan azon a feszültségoldós szócsépléses életszakaszon, amikor az ember csak azért locsog, hogy kevésbé legyen kellemetlen a helyzet. Közben díszes porcelán kannából teát tölt az aprócska csészékbe. A Nő szép lassan elcsendesedik (ő még nincs túl a szócsépléses szakaszon) és beszélgetni kezdenek az élet nagy dolgairól. A Pszichiáter arra hívja a Nőt, meséljen magáról, a megtett útról, betegségről, gyógyulásról, de csak annyit, amennyit jónak lát, mert ez nem egy terápiás konzultáció. A Nő beavatja a fontosabb mérföldkövek részleteibe, mire a Pszichiáter halkan csak ennyit kérdez:

Végül mire jutottál, mi betegített meg?

A Nő nagy levegőt vesz, mert későn realizálja, hogy nem tudja a választ.
Tegnap még tudni vélte volna, de ma reggelre minden magyarázat elpárolgott, amikor a műtét és az azt követő kilenc hónapnyi hormonkezelés (nomeg a sokéves lelki munka és életmódváltás) után tünetei mégis visszatértek, arra kényszerítve őt, hogy újragondoljon mindent, amit addig igaznak hitt. Így ma reggel éppen nincsenek kész válaszai, sőt fogalma sincs, miről mit gondoljon.

A rákból sikerült kigyógyulnia pusztán azáltal, hogy lelkében megtalálta annak kiváltó okát, és a meglelt információkat megfelelő polcokra helyezte odabent. Akkor elhitte, hogy ezentúl jöhet bármi, ő mindent meg fog tudni oldani, mert nincs, amiből az ő teste ki ne gyógyulna. Ezt kár volt gondolnia, mert valaki odafent meghallotta, és azt mondta „challenge accepted”. A Nő mindent megtett, mindent kipróbált, ami a ráknál gyógyulást hozott (sőt még annál is többet), de hiába. Az endometriózis esetében minden hatástalannak bizonyult (kisebb eredményeket leszámítva).

–Talán még mindig van, amit nem tudok, amit nem látok, amit nem ismertem fel…

-Úgy hiszed, ha megtalálnád az összes választ, akkor meggyógyulnál?

–Igen. A rák esetében is így volt.

-Ritkán látok olyat, hogy valaki pusztán a felismeréstől meggyógyul. 

–Persze nem csak a felismerés tette… Az is, amit utána a felismert információkkal kezdtem. 

-Látok nőket, akik nem tudják biztosan, hogy gyermekként tényleg zaklatták-e őket vagy nem. Nem biztosak benne, hogy amire emlékeznek, amit tudni vélnek, az valóban megtörtént-e. Van, aki úgy véli, addig nem gyógyulhat meg, addig nem lehet jól, amíg az igazság ki nem derül. Csakhogy megesik, hogy az igazság sosem derül ki. Aztán vannak azok a nők is, akik egy ponton valahogy mégis ráébrednek -lényük legmélyén-, hogy valójában nem is számít. Valójában nem ez számít. Már elmúlt. Ők általában meggyógyulnak.

A Nő még napokig forgatja magában a Pszichiátertől kapott gondolatokat, aki kevésszer nyitotta ugyan szóra a száját, de ha megtette, az mindig emlékezetes volt.

„A Múlt elmúlt.”
„Nem számít.”
„Nem ez számít.”

Az nem derült ki, hogy ha nem ez, akkor mi számít, és bár megszületett benne a kérdés, ott volt a nyelvén, végül mégsem kérdezte meg. Nem tudja miért. Talán, mert erre magának kell rájönnie.
Másnap felnyitja a könyvet, amit a Pszichiátertől kapott “szeretettel Flórának” -írta belé- és olvasni kezdi:
Legtöbbször elég lenne egyszerűen “csak” körülnéznünk az életünkben, amikor problémáink gyökereit keressük.* -áll mindjárt a legelején.

Erről eszébe jut az a beszélgetés tavalyról, amit ayurvédikus orvosával folytatott:

-Túl sok benned a múlt.
–Tényleg!? Pedig annyit dolgozom rajta… 
-Hát ez az!

A Nő még napokig forgatja magában a Pszichiátertől kapott gondolatokat. Rájön, hogy a kezdetben konstruktívnak induló keresés és kutatás időközben valahol destruktívvá válhatott, amikor a fókusz lekerült a jelenről, és a múltba tapadt.

Ma még nem biztos benne, miről mit gondoljon.
Hosszú idő óta először nincsenek kész válaszai.
Most megengedi, hogy ne is legyenek.
Most csak hagyja forogni magában a gondolatot:
Nem ez számít.
És ez talán jó.

* részlet dr. Buda László – Mit üzen az életed? c. könyvéből

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)