minden, mit itthagyok

Hétfőn szép vattacukros a napfelkelte, délutánra tudom csak meg, hogy miattad, Mama, mert aznap reggel költöztél fel. Beléptünk a kígyó évébe, és te levetetted bőrödet most utoljára. Itthagytad, ami maradt belőle. Huszonötödikén visszaadják a természetnek. Ha az égre nézek, mindig eszembe jutsz, Mama, furcsa, hogy közelebb vagy hozzám lélekben, mint valaha.

Hamarosan levedlem én is ezt az életszakaszt, remélem, engem még sok másik vár. Azok legyenek könnyebbek, mint amilyen ez volt. Valamit intézhetnél ez ügyben, ha már úgyis arra jársz. A pszichológusom azt javasolta, írjak listát mindarról, amit itthagyok, a papírból hajtogassak kishajót, tegyem rá a Dunára, nézzem, ahogy elúszik. Aztán írjam le azokat is, amiket magammal vinnék, csomagoljam be a többi holmival együtt, és jöjjön velem életem új színterére.

Leltárt készítek, kiszanálom, ami már nem fog kelleni, elcsomagolom, ami igen. Egyelőre csak lélekben, mert dobozolni még nincs kedvem.

Itthagylak, bal petefészkem kivágott része. Már téged is visszaadtak a természetnek (gondolom, remélem), nem vihetnélek magammal akkor sem, ha akarnálak. Jól van ez így – ezzel nyugtatom magam –, mert te talán olyan traumák őrzője voltál, amelyeket nem kell továbbadnom saját lányomnak, mert ezekkel nekünk volt csak dolgunk.

Itthagylak titeket, betegségek, tünetek. Nem mintha ne lettetek volna jó társaim ebben a tíz évben, nem mintha ne tettetek volna jó szolgálatot. Igényem nem volt rátok, csak szükségem. Ma már látom, milyen sokat kaptam tőletek. Különlegessé tettetek. Figyelmet, melegséget, szeretetet kaptam általatok.
Rákényszerítettetek, hogy kiválóvá váljak, nem engedtetek megállni egy pillanatra sem. Muszáj volt kutatni, keresni, tanulni, fejlődni abban a reményben, hogy így talán egy napon megválhatok majd tőletek. Néhányatoktól sikerült is, másoktól nem. Ti, akik maradtatok, alázatra tanítottatok. Pont amikor már elhihettem volna, hogy bármit képes vagyok legyőzni, mert nincs, amit én meg ne oldanék. Aztán lett. Nektek hála. És én napról napra egyre inkább megtanultam, hogy nem tudhatok mindent, nem érthetek mindent, nincs egy univerzális válasz, és nem vagyok semmilyen titkos tudás birtokában, amellyel minden legyőzhető volna. Általatok érthettem meg ezt a komplex világot, benne önmagammal, őseimmel és a tőlük visszamaradt lenyomatokkal. Betegségeim, bennetek tükröződött minden, ami feldolgozatlan, ami kibeszéletlen, ami el nem engedett volt. És én kidolgoztam azt is, ami nem az enyém. Elsirattam a mások könnyeit, elszenvedtem a mások fájdalmát, kibeszéltem a mások tragédiáját, feldolgoztam a mások traumáját. Azokat, amelyeket ők nem tudtak. Azokat, amelyeket így megörököltem. Azokat is itthagyom. Most már tudok előre tekinteni, már nem kell mindig visszafelé néznem, már nincs szükségem rátok, tünetek, kik a múltba tapasztottatok létetekkel. Most itthagylak titeket, minden lelki és testi fájdalommal együtt, ami veletek járt.

Itthagylak titeket is, ti orvosi rendelők, kórházak, műtők, nőgyógyászatok, laborok, kenetek, citológiák és vérvételek és kacsák és kefék és tűk és MRI-k és ultrahangok és diagnózisok és minden egyéb. Itthagylak benneteket!

Itthagylak titeket, ti fentiekre költött milliók. Ki tudja, melyik dagadt politikus zsebében jártok már.

Itthagylak titeket, negatív szuggesztiók, ti, akik mások életéből származtok, ti, akik magatokat mégis az enyémre vonatkoztatnátok. Nem viszem el, ami nem az enyém, és ha legközelebb békés életkép úszik majd be lelki szemeim elé, ahogy én meg Ő meg a gyerek, akkor nem törlöm le olyan mondatokkal, mint „Persze, tudom én, hogy nem lesz ilyen idilli, látom másokon, hogy milyen nehéz.”
Itthagyom az ismerősök életéből vett negatív képeket az anyaságról és a tönkrement házasságokról. Megengedem, hogy velem másképpen történjen.

És itthagylak titeket, aggodalmak, mik ezekből a lopott képekből táplálkoztok, mik magatokat a jövőmre vetítenétek. Ti mind nem jöhettek velem, mert már nincs rátok szükség.

Itthagylak téged, te húsz év Budapest, papírhajóba csomagollak, vízre teszlek. De előbb még bepakolok mindent, amit magammal viszek belőled, ami még kelleni fog. Szép is voltál, jó is voltál, nehéz is voltál. Köszönöm!

Ui.: Mama, téged nem csomagollak el, tudom, Te jössz velem, bárhová is megyek a világban.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

fotó: Steindl Máté, budapest