az vajon

Néha eszembe jut, milyen lehet, nem megérintődni a hétköznapok apró mozzanatai által.

Nem megérezni az el nem mondott szavak súlyát. Nem látni a mosolyban, hogy valami megrepedt, hogy a „jól vagyok” mögött ott feszül egy másik történet. Nem törődni azzal, hogy az ember hangja más, mint tegnap volt és nem kihallani, hogy valami megváltozott benne, még ha ő maga nem is tud róla.
Az vajon milyen lehet?

Nem látni kimerevített filmkockaként a pillanatban rejlő jelentőséget. Nem beleérezni a gyermek arcán ülő magányba, kinek anyja telefont nyomkod a kávéja fölött. Nem kérdezni némán, hogy amikor ők ketten hazamennek, vajon van-e kihez szólnia ennek a gyereknek, aki meg is hallja őt. Nem észrevenni a társas magányt, csak inni a matchát egyszerűen.
Az vajon milyen lehet?

Nem megérinteni az időt, amikor belefagy a félelembe, vagy amikor átsuhan a napfény a szobán, megtáncoltatva a porszemeket a levegőben. Nem elmerülni egy dalban úgy, mintha az a saját lelkem folytatása lenne, és nem kiüresedni egy regény utolsó oldalához érve, mintha elveszítettem volna valamit, pedig csak olvastam.
Az vajon milyen lehet?

Nem kötődni pillanatokhoz, nem emlékezni azokra a bizonyos délutánokra, amik másoknak jelentéktelen hétköznapok voltak, nekem jelentőségteljesek. Nem tudni felidézni pontosan, hogy aznap mit viseltél te és mit viseltem én, hogy amikor ott sétáltunk ketten, milyen volt az idő, hogy hogy sütött a Nap meg hogyan fújt a szél. És nem emlékezni arra se, hogy mit éreztem, amikor hajamat az arcomból elsimítottad.
Az vajon milyen lehet?

Nem figyelni minden idegszállal a legapróbb részletekre is, nem tudni megkülönböztetni a dőlt betűs vesszőt a simától. Nem észrevenni az emberek arcán átfutó láthatatlan rezdüléseket, belőle nem kiolvasni, hogy mire gondolnak, még mielőtt ők maguk rájönnének.
Az vajon milyen lehet?

Nem vinni magammal mások történeteit, beléjük sajátomként nem megrogyni, és nem gondolni a hajléktalan nénire, akitől az állam elvette a földjét, rajta házával, benne életével. Nem gondolni rá, vajon mi lehet most vele, minden alkalommal, amikor azon a sarkon elhaladok, ahol találkoztunk.
Az vajon milyen lehet?

Nem elakadni a csendekben, nem hallani a szavak közötti réseket, ahol kimondatlan igazságok lappanganak. Nem észrevenni, a nagy levegővételt, amit aztán nem követ szó.
Nem megérezni, hogy egy mondat, bármilyen hétköznapi, mégis más, mint a többi.
Az vajon milyen lehet?

Nem megerőszakolódni a zajban, nem érezni a szirénába feszült halált és a tömegbe zsúfolt idegbajt. Nem összerándulni gyomor tájt, ha becsapódik egy ajtó, nem fagyni le a hangos szótól, és nem ijedni meg az autópályán hirtelen szembe világító reflektorfénytől, ami átszűrődik az elválasztók résein.
Az vajon milyen lehet?

Nem sírni meg egy verset, nem látni magam sorok között, és nem borzongani bele egy érintésbe, ami talán sosem volt több véletlen mozdulatnál. Nem eltévedni a másodpercek között, amikor egy pillanat hirtelen súlyosabbá lesz a kelleténél.
Az vajon milyen lehet?

Nem keresni jeleket az utcán, a rendszámtáblákon, az óra járásában, mintha az univerzum üzenni próbálna. Nem hinni abban, hogy minden számít, minden összefügg mindennel és minden jelent valamit, miközben vagy igen vagy nem.
Az vajon milyen lehet?

Nem lamentálni pakolás közben, nem szívre venni, hogy üresedik ki, amit eddig otthonunknak neveztünk, és nem bámulni párás tekintettel a plafont esténként, amikor visszaszámolom hányat alszunk még ebben a szobában.
Az vajon milyen lehet?

Nem érezni az elmúlás hűvös leheletét bőrömön, amikor a száraz levelek a földre érnek, és nem viseltetni meg az elengedés terhe által, amikor elhagyom ezt a várost.
Nem mélyebben feldolgozni a létezést, mint mások,
Nem átfolyatni magamon az élet minden rezdülését,
Könnyedén átlibbeni a változásokon,
Nem ennyire érzékenynek lenni,
Az vajon milyen lehet?

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)