mellettem elférsz

A kasszánál állva épp kifizetném új, lilaborítós könyvem árát, amire azt írták: Mellettem Elférsz, amikor észreveszem, hogy a fedelén egy jól látható sérülés éktelenkedik. Biztosan nekiütötték valaminek, amitől a borító kissé megnyomódott. Már bennem is a lendület, hogy gyorsan visszaszaladok vele, kicserélem egy hibátlanra, aztán ugyanaz történik, mint mindig: Megsajnálom a könyvet, ami talán senkinek sem fog kelleni, csak mert kissé szépséghibás. 

Mindenki visszaszalad majd veled – gondolom magamban -, amikor észreveszik gyűrődéseidet, hogy kicseréljenek egy másikra, egy tökéletesre, míg végül egyedül maradsz a polcokon, és ráébredsz: nem kellettél senkinek. De nekem kellesz kicsikönyv, én hazaviszlek magammal, nem baj, hogy sérült vagy, elférsz a többi kicsitsérült holmim mellett odahaza, amiket ugyanúgy hoztam el, mint téged, arra gondolván, hogy nem kellenének senkinek.

Kifizetem a ráncos Mellettem Elférszt, és ahogy kisétálok az ajtón, ráébredek: Lám egy vagyok közülük én is! Megnyomódott holmivá lettem, kissé szépséghibás, kissé tökéletlen. Talán visszavinne engem is, ki észrevenné gyűrődéseimet, mert mégsem vagyok oly hibátlan, amilyennek első ránézésre tűntem, míg végül egyedül maradnék a polcokon fájdalmas sorsommal: Hogy nem kellettem senkinek.

Aztán eszembe jut, hogy talán egyszer mégis lesz valaki, valaki olyan, mint én, aki betér majd az üzletbe és hazavisz magával minden hibám dacára, mert az a valaki éppoly tökéletlen, mint én magam, így hát azt mondja: Mellettem Elférsz! És akkor ülünk majd kettecskén odahaza a polcokon, kissé megnyomódva, az élettől összegyűrve, de annál nagyobb harmóniában és szeretetben, arra gondolván, milyen jó, hogy hazavittük egymást tökéletlenségünk ellenére is. És miközben ezeken elmerengek, meglátom a Férfit, aki a kijáratnál vár rám, elmosolyodom, hogy mindez már meg is történt.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)