már megint, még mindig

Nem mond nemet, vagy ha mégis, azt nem hallja meg senki.

…

Az ajtón belépve hatalmas átrium tárul elé. Az épület szíve lüktető élettér, buja zöld növényzettel és végtelen számú szinttel, amelyek lágy ívben szegélyezik a középső nyitott teret. A Nő felemeli tekintetét a millió emelet egymásutánjára, látja, ahogy nyújtóznak az ég felé, és az üvegkupolán át látja a felhőket is. A Nap szikrázóan ragyogja át az átriumot, a tökéletesség látszatába bugyolál mindent, amit ér.

A hotelben előkelő vendégsereg nyüzsög, mindenféle égtájról és mindenféle kontinensről, mindenféle nyelveken beszélve. Teszik a dolgukat, jönnek-mennek fel s alá a nyitott liftekkel, amelyek az épület négy sarkában közlekednek. Meghívásra érkeztek, akárcsak a Nő maga. Nem emlékszik pontosan, hogy miért van itt, mintha nem mondták volna meg neki, mintha senkinek sem mondták volna meg, mintha senki sem tudná, de mintha rajta kívül ez senkit nem is zavarna.  De őt zavarja, mert nem biztos, benne, hogy mit is keres a hotelben pontosan, csak egyet tud: hogy meghívták.

Rossz előérzete támad.
Egyre nyugtalanabbá válik.
Aztán a liftek megállnak, megszűnnek működni.
Nem mennek se föl, se le.
Aki bent van, az bent ragad.
Aki bent ragad, az meghal.
Nem tudni, mitől vagy hogyan.
Egy láthatatlan erő végez velük, aminek se arca, se neve.
Csapdába esnek.

Aki túléli, az az átriumban gyülekezik, megrettent nyájként húzzák össze magukat, nem értik, mi történik. Az égből hegyes fadarabok hullanak alá, felnyársalják, akit érnek. A maradék a galéria alá menekül, de nincs fedezék ami a láthatatlan erőtől megvédené őket. A sokaságból embereket ragad ki, megöli azokat is, nem tudni hogyan, csak úgy meghalnak. A Nőt szétveti a düh, a sok tehetetlent látva. Miért nem állnak fel? Miért nem harcolnak? Miért nem mondanak nemet arra, ami történik? Hisz túlerőben vannak!  Torka szakadtából kiabál a semmibe, átkozza a gyilkos erőt, megragadná, széttépné, ha tudná, ha nem lenne láthatatlan. Aztán kiabál az embertömeggel is, hogy végre legyen már valami, hogy valaki mozduljon már meg, ne üljenek, és várják a halált!

És mintha csak ennyi kellett volna, mindenki egy emberként feláll, megragadva a mellette lévő kezét, és hatalmas kört alkot a nyitott térben. Háttal a kör közepe felé, arccal a láthatatlan erő felé fordulva demonstrálják erejüket, áttörhetetlen határvonalat képeznek, nincs ártalom, mi bejuthat rajta, mert ők azt mondják “Elég volt!”

A Nő zaklatottan ébred a rémálomból. Gondolkozik, vajon mit jelent mindez, vajon miért álmodik efféle rémségeket? Eszébe jut, amit az öreg MG mond mindig, hogy “Ha te nem mondasz nemet, majd a tested fog helyetted!”
Mostanában sajnos nem áll túl fényesen a nemet mondással, ezt töredelmesen be kell ismernie magának. A közelmúltban többször is megtörtént, hogy képtelen volt kiállni igazáért, nem mondott nemet, vagy ha mégis, azt nem hallotta meg senki.

A láthatatlan erő ezzel szemben hatalmas, rettenthetetlen, és olyan eszközök vannak a birtokában, melyekkel könnyedén manipulálja a Nőt. Eléri, hogy az elbizonytalanodjon. Jövőképeket fest elé, amik túl félelmetesek, túl kockázatosak, mégis igencsak valószerűk, így a Nő végül megadja magát, hogy ezeket elkerülje. Testével-lelkével fizet a béke fenntartásáért odakint, miközben odabent kitör a háború.

A hotelben lévő emberek egyesével hullanak el, akárcsak szervezetében a sejtek, amiket nincs, ki megvédjen, mert a gazdának már megint fontosabb volt mindenki más, mint saját határai. A Nő zokog egész délelőtt, annyira felkavarja az álom egyértelmű üzenete, és annyira mérges önmagára, amiért ismét képes volt elárulni magát észrevétlen.
Nem mintha nem dolgozna ezen már évek óta. Néha úgy is tűnik, hogy jól halad, már gyakran megesik, hogy nemet mond bizonyos dolgokra, és gyakran meg is hallják azokat a nemeket. De néha még mindig alakulnak helyzetek, amik bekapcsolják a régi áramköröket, és a Nő újra ott találja magát, hogy önmagával fizet a békéért.
Már megint.
Még mindig.
Hiába fogadta meg már százszor.
Hiába írta le papírra.
Hiába tréningélte magát a legközelebbre.
Hiába.
Hiába.
Hiába.

De amúgy tudja, hogy semmi sincs hiába. Kicsivel később már nem is haragszik magára. Csak megijedt, mert tudja azt is, hogy a határok feladása megbetegít, és ő már nem akar többé beteg lenni mások békéjének kedvéért.
Szóval próbálja azon tartani a fókuszt, hogy magához képest mennyit fejlődött már, és nem csak azt látni, hogy mostanában nem sikerült. Ismét (már megint, még mindig) megfogadja, hogy legközelebb jobban résen lesz, és bármilyen rémeket vetít is elé az a láthatatlan erő, bármilyen konfliktust és békétlenséget is kell is elviselnie, ő akkor is magát fogja választani.
Mert ahogyan azt az álom egyértelműen megmutatta: A szervezet rendje azonnal helyreáll, hogyha a Nő végre nemet mond.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

fotó: Steindl Máté, Joshua Tree, California