jövőbeli énem emléke vagyok

Ropogósra száradó nedves ruhák a radiátoron.
Lehullott tűlevelek a fa alatt.
Megszáradt bejgli a zacskóban.
Karácsonyi takaróba bugyolált Férfi a kanapén.
Ezek vannak az év utolsó napjain.

Egy múltbéli énem képzeletének főszereplője és egy jövőbeli én emléke vagyok.
Van egy szokásom, nem tudom, más is csinálja-e:
Gyakran képzelődöm arról, hogy vajon hol leszek / ki leszek egy (vagy akár x) év múlva ilyenkor. Sétálok a tejfehér ködben, lefagynak az ujjaim, zsebre dugom és elképzelem jövőbeli énem, ahogy visszagondol majd erre a napra, és azt mondja: Emlékszel még, amikor ott sétáltunk? Milyen hideg volt… Akkor még nem is sejtettem…

Ma éppígy fantáziálok arról a jövőbeli énről, aki már tudja, amit én még nem tudok, aki már megélte, amit én még nem éltem, aki már egy évvel idősebb és bölcsebb nálam. Vajon milyen lesz az az én? Milyen lesz az az élet? Jövő ilyenkor? Milyennek szeretném, hogy legyen?
Ma éppúgy nem sejtem a jövőt, ahogyan múltbéli énem nem sejtette a jelent.  Furcsa kiszolgáltatottság van a nemtudásban, mégis ajándék az élettől. Sok aggodalomtól kímél meg, miközben nyugalmat ajándékoz. Ha tavaly ilyenkor tudtam volna, mi vár rám, biztosan nem kezdek bele (nem mintha lett volna választásom). Kézzel-lábban küzdöttem volna a jövő ellen, hogy ne jöjjön el, nem akartam volna átélni. Ironikus, hogy abból fejlődünk a legtöbbet, amit a leginkább eltolnánk magunktól, ha tehetnénk.

Az idei volt életem legnehezebb éve, legalábbis azok közül, amikre emlékszem. Egyszerre érzem, hogy nem történt velem semmi, és mégis megtörtént minden, ami történhetett. Ha az évre gondolok, csak egy kimerevített képet látok magam előtt, ahogy fekszem a kanapén felvágott hassal, megcsonkított romjaimban és egyre csak sírok. Mintha ezzel telt volna az egész év, és nekem fogalmam sem volt, hogyan másszak ki ebből. Aztán valami mégis jobb lett. Nem nagyon, csak kicsit. De akkor az is elég volt.

Év végén listát készítek a jövő évi céljaimról és kipipálom a tavalyi listáról, amiket sikerült megvalósítani.
Idén nincs nagyon mit kipipálni.
Olyanokat írtam fel, minthogy

– rendszeresen edzeni
– elvégzni a TM második haladóját
– megduplázni a tavalyi bevételemet
– újra podcastet csinálni
– a ciklusomat visszaállítani az egészséges rendjébe
– legalább annyi időt tölteni Californiában, amennyit tavaly
– stb

Ehhez képest nemhogy nem dupláztam meg a tavalyi bevételemet, sikerült megfelezni, mert az év nagyrészében munkaképtelenné váltam a műtét miatt. Nemhogy nem edzettem rendszeresen, de annak is örültem, hogy egyáltalán lábra tudok állni.  Nyilván így podctast se lett. A ciklusom nemhogy helyre nem állt, de a hormonkezelés miatt szó szerint nincs. Nemhogy annyi időt nem töltöttem Californiában, amennyit tavaly, de örültem, hogy egyáltalán élek és tudok utazni. Nemhogy a haladót nem csináltam meg, de az év nagy részében még csak nem is meditáltam, mert ha behunytam a szemem, azokat a rémképeket láttam magam előtt, amiket a műtét előtt/alatt átéltem. 

De azért tettem, amit lehetett.
Egy kicsit dolgoztam, amennyit tudtam, és magamhoz képest az is nagy teljesítmény volt.
Egy kicsit sétáltam, amennyit tudtam, és magamhoz képest az is nagy teljesítmény volt.
Egy kicsit edzettem is év végén, amennyit tudtam, és magamhoz képest az is nagy teljesítmény volt.
Nem csináltam podcastet, de írni kezdtem ezt a blogot (meg a könyvet), és magamhoz képest az is nagy teljesítmény volt.
Nem meditáltam sokat, de egy kicsit igen, amikor tudtam, és magamhoz képest az is nagy teljesítmény volt.

Bár sok minden nem valósult meg, bizonyos szempontból mégis ez volt életem legsikeresebb éve. Mert a legnagyobb nehézségekből fejlődjük a legtöbbet. Csak a fejlődés nem mindig szemmel látható dolgokban mutatkozik meg…

Idén megtapasztaltam, milyen a feltétel nélküli szeretet, és megtanultam befogadni.
Idén megtapasztaltam, milyen az odaadó gondoskodás, és megtanultam elfogadni.
Idén megtapasztaltam, milyen a szégyen legmélyebb bugyra, és megtanultam elengedni.
Idén megtapasztaltam, milyen a legnagyobb félelmemet átélni, és szembenéztem vele.
Idén majdnem meghaltam, de még élek.

Nem mintha valamiféle hős lennék, csupán nem volt más választásom.
Néha a fejlődés visszalépésnek tűnő változások mentén jön létre, akár kudarcnak is álcázhatja magát, és csak az igazán szemfülesek látják a mögötte megbúvó rejtett értékeket. 
Idén nincs semmi kézzelfogható, amit felmutathatok, csak az, hogy még élek.
De most ez is elég.

Emlék vagyok egy jövőbeli énem elméjében.
Vajon ki az az én?
Ki szeretném, hogy legyen?

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

fotó: Steindl Máté, Los Angeles