Istennek méhében

Most már egy ideje jól vagyok, nincs mit írni erről.
Ez elgondolkodtat: a jóról miért nem beszélünk?
Miért könnyebb a rosszat artikulálni?
Miért a panaszkodás adja a témát a kávé fölötti beszélgetésekhez?
Miért ecsetelik hosszan a barátnők, hogy mennyire nehéz a gyerekkel,
és miért kap csak egy félmondatot (ha egyáltalán), hogy egyébként mindenért kárpótol a szeretet, ami a szemükben csillog?
Az agyam miért fejlődött úgy, hogy a rosszat keresse, a jót pedig elunja?
És miért épp ez az evolúciós norma?

A jó csak simán jó.
Nincs mit róla beszélni, csak van.
Csak vagyok vele, benne.
Körülfon.
Átölel.
Belélegzem.
Kitölti a tüdőmet.
Végigfut a véráramban,
A sejtek közti térben.
Létezik.
Létezem.

Ilyennek kéne lennie az anyaméhnek:
színtiszta békének és szeretetnek.
Ebben lebegni kilenc hónapig,
szívni magunkba a létezés jóságát,
amíg ez nem válik az egyetlen fundamentummá.
Ha így történik velem is,
talán most nem lenne a minden más.

Mert a „minden más” – na ott kezdődnek a bajok.
Arról aztán lehet hosszan beszámolni, ha megkérdezik, mi újság.
A jót hamar megunja az agy, ez az újság.
Olyankor elfelejtem, hogy jól vagyok,
ráhiperfókuszálok valamire, amibe bele tud kapaszkodni az elmém.
A testem jó préda számára,
mert nem működik tökéletesen,
itt-ott vacakol benne ez meg az.
Az elme ráharap – ilyen a természete.
Nem tehet róla, védeni próbál.
Tudom én.

Megoldó üzemmódba kapcsol:
felboncol, szétszálaz, megfigyel, elemez.
Kérdez: miért így, miért most, milyen céllal?

Ilyenkor azon kapom magam, hogy:
esélyeket latolgatok: „vajon így is lehet-e gyereke egy nőnek?”
másokhoz hasonlítom magam: „neki sem jött össze könnyen, pedig neki semmi baja.”
negatív jövőképeket látok: meddőségi klinikákat, kórházat, orvosokat, műtőt.
megoldásokat keresek: „Istenem, mit tehetnék még, amit nem tettem meg?”

A szívem gyorsabban ver,
a levegőt is túlfogyasztom,
sarokba szorított állattá válok,
nyúl vagyok a bokor alatt,
menekülnék, de magam elől
nincs hová.

Néha percekre, máskor órákra ejt rabul saját elmém.
Van, hogy napok telnek el így,
mire újra eszembe jut:

amúgy jól vagyok.

A felhőket elfújja a felismerés,
visszatér a csend.
Megint béke honol.
Körülfon.
Átölel.
Belélegzem.
Kitölti a tüdőmet.
Létezik.
Létezem.
Élet vagyok
Istennek méhében.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)