hiánytól felértékelve

A Nő kinéz átmeneti otthonának ablakán Malibu zöld dombjaira, és látja, hogy esik az eső. Arra gondol, hogy ha itt élne, akkor sosem bosszankodna az eső miatt, hiszen most is esik és lám, Ő nem bosszankodik. Az itteni esőnek örül, az otthoninak nem, pedig az eső az mindenhol csak eső. Az egyetlen különbség a hiány, ami nem alábecsülendő, hiszen a hiány nagy dolgokra képes.
Felértékel mindent, amit ér.

Egy malibui üzletben például öt dollárt kérnek egy fenyőtobozért, három órányira onnan, a Big Bear környékén pedig tonnaszámra hever az avarban a rengeteg toboz. Aki mégis vesz belőle, az a hiány miatt fizeti meg azt az öt dollárt, elvégre aki malibui házának asztalára fenyőtobozt kíván tenni, az így jár.

A Nő sok mindenben szenvedett hiányt élete során, de nem mondaná, hogy bánja. Mert a hiány nem csak felértékeli a dolgokat, de bizonyos szempontból embert is farag az emberből. Az egyik hiányzó elem az életében a család volt. Na nem mintha ne lett volna neki, csak hát az ő családja az nagyon szűk. Egy kezén meg tudja számolni annak tagjait, és a kapott értéket el tudja osztani kettővel, ha magát is beleveszi.

“Ami sosem volt, az nem is hiányozhat.” Ezzel a mondattal fedte le mindig a valóságot, ami túl nehéz volt ahhoz, hogy közel engedje magához. Néhány évvel ezelőtt azonban a valóság bekopogtatott ajtaján, és a Nő visszavonhatatlanul szembesült a gyökértelenség fájdalmas érzésével. Ez arra sarkallta, hogy kutatni kezdje családfáját, aminek tagjaival bár sosem volt kapcsolata, azért mégis jó volt látni azt a sok nevet a listán.

A Nő mindig is utálta, ha vendégségbe jött hozzájuk bárki, mert ezt szokta meg otthon. Ha csengettek az ajtón, az semmi jót nem jelentett. Olyankor mindig meglepetten néztek össze, megszámolták egymást egy kezükön, és konstatálták, hogy aki csenget az nem közülük való. Akkor mégis ki a fene jön hozzájuk és miért? Nem voltak rokonok,  nagyszülők, unokatestvérek vagy bárki, aki néha napján becsengethetett volna, és nem voltak nagy családi összejövetelek meg rokonlátogatások sem. A Nő mindig utálatos dolgokként tekintett ezekre, és sokáig örült, hogy ők csak annyian vannak, ami egy kézen megszámlálható és osztható kettővel.

Felnőve aztán mégis hiányozni kezdtek a gyökerei, a rokonok meg a nagy család. 
A Férfinek viszont nagy családja van, legalábbis nagyobb, mint a Nőnek (ami nem nehéz), és a Nő egy kicsit mindig úgy érezhette, hogy közéjük tartozik ő is, mert ennek megfelelően kezelték.

Tavaly Californiában karácsonyoztak, ahol a Férfinek szintén vannak rokonai. Összegyűlt az apraja-nagyja, együtt ünnepeltek és igazi amerikai karácsonyi vacsorát tartottak. Aztán majdnem egy évvel később a Férfi gyűrűt húzott a Nő ujjára, és ezzel a Nő hivatalosan is egy lett közülük. Hálaadás napján lesz éppen egy hónapja, hogy megtörtént.

Azóta a Nő sokat gondol arra, amire most is, átmeneti otthonában a tűz mellett üldögélvén, ablakon kitekintvén: Hogy milyen nagylelkű is az élet, megadta neki azt, ami mindig is hiányzott. Egy igazi nagy családot.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

A fotót a Big Bare Lakenél tett látogatásunkkor készítette Steindl Máté