Habituáció – avagy a megszokás vaksága

A pszichológiában létezik egy kifejezés: habituáció, vagyis a hozzászokás. Ez az agyunk egyik energiakímélő mechanizmusa, melynek célja, hogy csökkentse az érzékenységünket azokra az ingerekre, amelyek ismétlődők, állandók, előre kiszámíthatók. Ez lehet egy illat, egy zaj, egy látvány vagy akár egy emberi gesztus.

A rendszer működik: segít kiszűrni a háttérzajt, és fókuszt ad az újdonságokra. A gond csak az, hogy az agyunk nem tud különbséget tenni aközött, ami valóban jelentéktelen, és ami csak „túl ismerőssé vált”. Így történhet meg, hogy egyre kevésbé vesszük észre épp azokat a dolgokat, amelyek az életünket teljessé tehetnék.

A reggeli fény, amit régen még lefotóztál.
A kép a falon, aminek minden részletét ismered.
A tested, amely minden nap csendben elműködik, amíg te mással foglalkozol.
A fák, ahogy rügyeznek, vagy a hó, ahogy hangtalanul megül a tájon.
És igen, természetesen: a másik ember jelenléte…

A pohár víz, amit eléd tesz, mert tudja, hogy belefeledkeztél a munkába.
Egy kedves üzenet, amit az asztalon hagy, amikor korán munkába indult.
Az ölelés, amit nem kérsz, mégis pontosan akkor érkezik, amikor a legnagyobb szükséged van rá.

Ahogy telik az idő, gyakran éppen azokra a mozzanatokra válunk vakká, amelyek egykor a legtöbbet jelentették és amelyek által szeretve éreztük magunkat. De ahogy Gilbert Keith Chesterton író megfogalmazta: Nem a csodák hiányától éhezünk, hanem a rácsodálkozás hiányától.

Ezek az apró, mégis oly jelentőségteljes mozzanatok ugyanis nem szűnnek meg létezni, csak megszokottá válnak, és már nem vesszük észre őket magunk körül úgy, mint azelőtt. Ne félj, nem veled van a baj, ez egyszerűen csak megtörténik: ha kiszámítható, ha gyakran ismétlődő, az agy úgy dönt, érdemes kiszelektálni, mi pedig elmegyünk mellette.

Nemcsak a fókusz, az élmény is oda…

A modern idegtudomány szerint ez a szűrési folyamat nemcsak a figyelmünket, de az élményeink minőségét is átalakítja. Amit nem látunk, azt egy idő után már nem is érzékeljük, és amit nem érzékelünk, azt nem tudjuk értékelni sem. Ami pedig értéktelen, az elveszíti a jelentőségét akkor is, ha objektíven még mindig egy kincs.

Van azonban egy másik, kevésbé ismert idegrendszeri működés: a retikuláris aktiváló rendszer (RAS), amely meghatározza, hogy a külvilágból érkező rengeteg inger közül mi jut el a tudatunkig. Ez a rendszer nemcsak az újdonságokat engedi át, hanem azokat a dolgokat is, amelyeket fontosnak tartunk. Ezért van az, hogy ha épp babát várunk, mindenhol kismamákat látunk, vagy ha kék pillangók érdekelnek, akkor hirtelen mintha minden út mentén megjelennének.

A habituáció és a RAS együtt dolgozik: az egyik kiszűri az ismétlést, a másik felnagyítja azt, amit mi jelentősnek élünk meg. Ez azt is jelenti, hogy ha valamit újra és újra tudatosan fontossá teszünk magunknak, akkor az újra megjelenik a figyelmünkben, még akkor is, ha már rég megszoktuk.

A szeretet, az egészségünk, a természet, a munkánk értelme, az alkotás öröme, a hétköznapok biztonsága, ezek mind-mind olyan dolgok, amelyekre hajlamosak vagyunk vakká válni, ha nem figyelünk rá tudatosan. És mégis: ezek tartanak meg bennünket a változékony világ forgatagában. Nem a nagy fordulatok, nem a különleges ünnepek, nem a kivételes napok. Hanem az ismétlődő, csendes, apró jelenlétek.

A kapcsolati pszichológia egyik alapmegállapítása, hogy a mély emberi kötődés nem a látványos gesztusokból születik, hanem abból, ahogy észrevesszük a másik apró érzelmi figyelmességeit, és válaszolunk rájuk. Ez az érzelmi jelenlét nemcsak a kapcsolatokban működik így, hanem önmagunkkal, az életünkkel, és a világ dolgaihoz való viszonyunkban is.

Hogyan lehet hát újra látni azt, amit már oly régóta nézünk?

Talán nem is nagy dolgok kellenek hozzá. Talán elég, ha néha más szemmel tekintünk rájuk.
Ha megállunk egy pillanatra, mielőtt automatikusan továbblépnénk.
Ha megengedjük magunknak, hogy ugyanaz a reggeli fény újra szép legyen.
Hogy egy bögre újra a melegséget jelentse.
Hogy egy szó újra megtaláljon bennünket.

Mert nem minden, ami megszokott, értéktelen.
És nem minden, ami ismerős, veszít a jelentőségéből.
Újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy ezek a dolgok valójában csodák, csak már régóta vannak velünk.