és persze igent mondott…

Naplementét nézni indultak a hegyekbe, mert néha oda mennek, máskor meg az óceánhoz, a keskeny homokos ösvényen át, ami két ház között nyílik, és amit mintha rajtuk kívül senki sem ismerne.
Titkos partjuk.
Csak az övék.
Régebben mindig a homokba fúrták magukat, sajtburgert ettek és eperséket ittak, úgy nézték a hullámzást. Ma már nem esznek sajtburgert és  eperséket sem isznak, mert idén jobban tisztelik önmagukat, mint tavaly ilyenkor. Evés helyett a Nő térdig hajtja nadrágját, és a vízben gázolva színes üvegdarabokat keres, amiket 100 év alatt kerekké csiszolt az óceán, és mattá mart a só. Körmei nyomot hagynak tenyerében, ahogy szorítja a zsákmányt, nehogy kipotyogjanak az apróságok. Aztán a Férfihez siet velük, kitárja ujjait és nyitott kezében a színes üvegdarabkákkal büszkélkedik. A Férfi a homokban ül és nézi, ahogy ez újra és újra megismétlődik. Így telnek az esték, amikor a partra mennek.

De ezúttal nem a partra mentek, hanem a huszonhetes úton fel a hegyekbe, Topangába, amit imádnak, ahol laknának, ha Californiában lakhatnának. A Férfi hirtelen ötlettől vezérelve megáll kedvenc helyük kiüresedett parkolójában “Nézzük meg, hátha nyitva van!” felkiáltással, a Nő meg furán néz rá, mert mintha nem tudná, hogy az étterem ilyenkor már rég bezárt. A bejárat feletti OPEN felirat mégis fényesen világít, a sötétből egy darabot elrabol és magáévá tesz. A nő biztos benne, hogy csak kint felejtették a táblát. Tudja, hogy a hely minden nap négykor bezár, hétfőn meg pláne (aki sokszor marad le a gofriról, az tudod megjegyzi az ilyesmit).

Nekik már fél hatot ütött, a Nap is lement, narancsra színezte az égen a fellegvárakat. Látták idefelé jövet. Szép volt.

A Cafe on 27 azért a kedvenc helyük, mert éppoly bohém és szabadszellemű, mint Topanga maga, ahol “free spirit” van, vagyis bármi megtörténhet. Hogy ezt tudja minden ideérkező, rózsaszín, szárnyas malacok repkednek mindenfelé a városban (fák tetején meg házak oldalában), ez jelzi Topanga szabad szellemiségét. A faépület szinteltolásos teraszai a völgyre néznek, égbe nyúló hegyek és buja zöld növényzet öleli körül az embert, aki betér. A padlóra meg a korlátokra bohém szőnyegeket raktak, mintha bent lennénk pedig kint vagyunk. A Nő úgy tartja, ez a Free Spirit netovábbja, és sokat gondol rá, hogy otthon is de jó lenne, de hát ki fogja azt állandóan porszívózni… Ebből is látszik, hogy még nem elég szabadszellemű egy benti szőnyeghez odakintre…

A hely rendszerint dugig van – nem is csoda -,  de most mégis csend ül az estére, egy lelket sem látni odabent, a terítéket is elpakolták már. A csinos felszolgálóhölgy ennek ellenére azt állítja, hogy nyitva vannak, és hosszú kanyargós lépcsősoron egy lampionokkal kivilágított panorámateraszra vezeti őket, ami a völgy felett lebeg. A Nő elámul, még sosem látott ehhez foghatót. Középen a rusztikus tömörfa asztalokat ünneplőbe öltöztették, mint egy esküvői helyszínt: a fehér virágok körül fehér gyertyák sokasága pislákol a sötétben, némelyik víz tetején úszik henger alakú üvegvázákban, közéjük meg zöld ágakat fektettek, ettől lett olyan természetes az összhatás. Fejük felett fényfüzérek ragyognak.

A Nő biztos benne, hogy hamarosan rendezvény lesz, ezért a dekor, csak előtte még megtűrik őket egy ital erejéig. Már éppen venné is az irányt egy feldíszítetlen kétszemélyes felé, amikor a Férfi a csinos asztalhoz ülteti őt. Akkor árulja el, hogy kedvenc helyük ma este csak miattuk van nyitva, mert Ő elintézte még hónapokkal ezelőtt. A Nő könnyekig hatódik, el sem hiszi, hogy ez az egész itt mind őérte van, neki van, róla szól. Még sosem élt meg ehhez foghatót.

Különleges ételeket esznek, különleges tányérokból, különleges pillantásokat vetve egymásra, mert ez egy különleges este. Ez a legintimebb, legromantikusabb és legszebb élmény, amiben a Nőnek valaha része volt, és nem akarja, hogy véget érjen. 

Aztán mégis eljön az idő, amikor indulniuk kell, mert megették, amit meglehetett, de akkor az a hétfői nap hirtelen megszűnik hétfőnek lenni, mert a Férfi a Nő után szól, hogy “Még valami”, és akkor olyasmi történik, ami hétfőnként nem szokott. A Nő hátrapillant a válla felett, és meglátja, ahogy a Férfi letérdel elé, gyémántgyűrűt húz elő a zsebéből (nem szokványosat, nem akármilyet, hanem olyat, amilyen a Nő maga volna, ha gyűrű volna), és feleségül kéri őt. Könnyek között ugrik a nyakába, a Férfi szíve hevesen ver az izgalomtól, de úgy szorítja magához a Nőt, ahogy talán még soha korábban. Leírhatatlan pillanat, mert a Nő egész életében erre vágyott, hogy kelljen valakinek úgy igazán, ha már a dolgok egykori állása azt mutatta, hogy még saját apjának sem kellett.

Aznap este sokáig nem jön álom a szemére (még fel sem fogja, ami történt), de végül mégis bebújik a Férfi mellé az ágyba, hogy hátha el tud aludni. Hátulról öleli át, hozzásimul forró testéhez, most ő a nagyobb kifli. Hideg lábai felolvadnak a takaró alatt, mert a Férfi olyan, mint a Californiai napsugár. Arcát a hátához szorítja, szagolgatja bőrének illatát, és arra gondol, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. Lelki szemei előtt látja elképzelt jövőjüket, ahogy együtt öregszenek meg, ahogy száz év alatt a hullámzástól megcsiszolódnak, a sótól megaszalódnak, míg végül szottyadt kiflikként ölelik egymást ugyanígy. Aztán látja azt is, hogy egyszer majd úgy kelnek fel reggel, hogy többé nem lesznek ott egymásnak, és beléhasít az a fájdalom, amit soha nem akar átélni. Könnyek szöknek a szemébe. Elmereng az élet természetén, a halandóság fájdalmain, és végül arra jut, hogy ezen fájdalmak nélkül nem léteznének az ilyen pillanatok sem, amikért érdemes élni. De szép is az élet, gondolja magában, hogy kapta ezt a testet, amiben megtapasztalhatja, hogy milyen beleszagolni a Férfi nyakába, milyen együtt csiszolódni és együtt öregedni meg.

És igen, a végén, egyszer majd lesz egy reggel, amikor már nem lesznek ott egymásnak, de tudni fogják, hogy minden fájdalom ellenére megérte, és ezerszer is újrakezdenék, mert ezek azok a dolgok, amikért érdemes volt élni, amikért érdemes szenvedni, és ezek azok, amik miatt boldogan halnak majd meg, hogy aztán boldogan mondjanak igent egy újabb körre. De addig is, még hátra van legalább száz jó évük együtt. És ki tudja, talán ebben a százban, vagy a következőben egyszer még benti szőnyegük is lesz odakint…

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)