akit rossz helyre dobott a gólya

Vasárnap estére fehérbe borulnak a dombok, ők pedig sétálni indulnak a hóesésben. Dupla nadrág, dupla pulóver, dupla zokni, mert hideg van odakint. Ropog a hó a talpuk alatt, de vajon mitől ez a ropogás? A Nő ilyeneket kérdezget a Férfitől, aki nem tudja a választ, de egy autó motorháztetejére szívecskét rajzol és melléírja, hogy F. Felszegett fejjel, kinyújtott nyelvvel kapják el a lehulló hideg pelyheket, újra gyermekké válnak egy pillanatra.

Az utcai lámpák reflektorfényében hópihék táncolnak, amiről a Nőnek eszébe jut egy rég elfeledett emlék még kislánykorából. Az apjával sétált kézen fogva… Hova is? Talán a vonatállomásra. Épp olyan hideg volt, mint most, talán még annál is hidegebb, és a pelyhek éppen így táncoltak a lámpafényben, aminek szépségére a kislány pont úgy csodálkozott rá, ahogyan ma, huszonöt évvel később. Vannak dolgok, amik nem változnak. 

Másnap a Nő karácsonyi vacsorát készít (az elsőt a harminc éve alatt) a Férfinek és önmagának. Nem azért főz, mert vendégek érkeznek, nem azért, hogy valakinek megfeleljen és nem is azért, mert már gyerek van és “neki legyen karácsonya”, hanem csak önmagukért, csak önmaguknak. A négy falat az ünnep illatai öltöztetik otthonba, nomeg a karácsonyfa fényei. Rozmaring kerül az ételekbe, amiről a Nő úgy hitte, nem szereti, pedig most de, mert olyan ünnepi íze van a kis fenyőágra hasonlító fűszernek. A Férfit a nagymamájára emlékezteti, akinek rozmaringbokor nőtt a háza előtti kiskertben. Ahogy az utolsó étel is a megterített asztalra kerül, a Nőnek könny szökik a szemébe, olyan megható, hogy van saját karácsonyuk most először, és hogy most először már család ők ketten egymásnak, a négy fal pedig, amiben már négy éve élnek, most igazán otthonná válik.

Harmadnap aztán minden testvér az Anyához utazik látogatóba, nem “haza”, mert az a ház, amit otthonának nevezett még gyermekként már rég nincs sehol. Néhány éve gondolt csak bele igazán, hogy míg mások karácsonykor hazautaznak gyermekkoruk helyszínére, a régi gyerekszobájukban alszanak, falak őrizte emlékeket lapoznak gondolatban, addig neki már nincs hová “hazamennie”.  Az egy nehéz karácsony volt, mert a régi otthon már nem volt sehol, az új meg még nem volt sehol. Akkor igazán gyökértelennek, otthontalannak érezte magát annak ellenére, hogy fizikailag volt egy hely, ahol lakhatott. Később derült csak ki számára, hogy a négy falból neki kell otthont varázsolnia, ami csak akkor fog sikerülni, ha belül is helyére kerülnek a dolgok. Elsősorban önmagában kellett otthonra lelnie, ami nem volt egyszerű. 

A Nő várakozással telve érkezik meg a kis lakásba, korábban már elképzelte, hogy mindenki összejön, esznek, isznak, társasoznak, és akkor majd talán megtalál valamit, ami már régen elveszett: azt a megfoghatatlan érzést, ami utoljára még gyerekkorában volt jelen, hogy ők egy család. A Nőre vár a feladat, hogy fát díszítsen, mint minden évben. Valahogy így alakult ki, hogy ez az ő reszortja, amit amúgy szívesen csinál, addig sem ül egyhelyben, a helyét keresve. Közben a többiek sürögnek-forognak, beszélgetnek mindenféle dolgokról, amikről a Nő nem tud, nem hallott és nem is érti. Mintha egy pillanatra más világokba nyerne bepillantást, olyanokba, amik tőle idegenek, és hiába keresi a kapcsolódási pontokat vagy bármilyen relációt, egyszerűen nem találja. Csak áll a gömbökkel a kezében, mint akit rossz helyre dobott a gólya, és nem is érti, hogy hogy lehetnek ekkorák a távolságok. 

Az évek során a környezet is rárendezkedett a belső dinamikákra, megmutatva azt, ami van: hogy mindenki egykupacban, kivéve őt, aki meg nagyon távol. Érzelmileg is meg fizikailag is.
Egyedül az Anyával van kapcsolata, nekik vannak közös nevezőik, vele megértik egymást, de azért különböznek is. Mondhatni őmiatta van még, hogy néha mindenki találkozik, ő a ragasztó a családnak nevezett rendszerben, de a Nő néha elgondolkodik, hogy ha egyszer, majd jó sokára az Anya már nem lesz, akkor vajon mi tartja majd össze a három testvért? A “nagyokat” talán összetartja majd, hogy ők a nagyok, a kicsi meg peremvidékre szorul, ahogyan eddig is, és már nem lesz miért / kiért eljátszani, hogy van közük egymáshoz. 

A Nőt sokáig bántotta ez, szerette volna megváltoztatni a tényállást, aztán rájött, hogy vannak dolgok, amiken egyedül nem tud változtatni. Ma már az elfogadás irányába tart, hogy ez egy random sorsolás eredménye, így dobta a gép, ez az, ami van és kész. Nem várja senkitől, hogy másmilyen legyen, hogy megváltozzon, csak elfogadja őket úgy, ahogy vannak. Aznap este a tévében bemondja valami okos (már nem emlékszik melyik filmben), hogy az igazi szeretet nem az, hogy meg akarjuk változtatni a másikat, hanem hogy képesek vagyunk elfogadni őt olyannak, amilyen. És bár az elfogadás nem teszi könnyebbé a kívül állás tényét, legalább felszabadít energiát, amit a Nő így azoknak szentelhet, akik között nem kell kívül állnia, mert közösek a világaik.
És ez így rendben van.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)