a halálnak nincs többes száma

Fejemet hátradöntve elmerülök a szürke felhőtengerben. Valaki kiharapott belőle egy tenyérnyit, ott középen átsejlik a kékség. Apró emlékeztető a rászorulóknak, hogy a felhők felett még mindig kék az ég. Én vagyok az a rászoruló, aki hajlamos elfelejteni ezt, mert nehéz emlékezni valamire, amit mostanában oly ritkán látok. Ki tudja, talán már ott sincs… Ez különös, tekintve, hogy mennyi mindenről hiszem mégis, hogy létezik, annak ellenére, hogy sosem látom. Ott van például, az élet a halál után, vagyis nem is utána, mert ez nem valami, ami lineárisan sorba rendezhető. Sokkal inkább rétegeknek képzelem őket. Némelyik durva, szabad szemmel jól látható, mások finomabbak, mint a lehelet, megfoghatatlan szeletek a spektrumon.

Járdaszéleken egymásra halmozott száraz fenyőtetemek.
Kupacnyi halálok.
A halálnak amúgy nincs többes száma, mert megszámlálhatatlan.
Ez most akkor azt jelenti, hogy túl sok élet ér véget naponta ahhoz, hogy megszámolhassuk őket, vagy inkább azt, hogy a halál az egyfajta dimenziókapu két réteg között, elvont fogalom, amin nincs mit számolgatni? 
Szerintem mindkettő.

A hetedik napon California lángokba borult, na nem az egész, csak azok a részek, amik fontosak a szívünknek. A halál megszámlálhatatlan ott is. Nem emberéletben mérik, hanem otthonban, álmokban, mosolyban, reményben, kilátásban, emlékekben.
Emlékeket gyászolunk mi is: régieket, amiket a falak és az utcák őriztek meg nekünk, és újakat, amikért még visszamentünk volna, de már nincs hova. Azokat sosem fogjuk már megélni.

Egyre gyakoribb lesz az ilyesmi -mondják.
Egyre súlyosabb is lesz -mondják.
Egyre több helyütt a világban -mondják.
Előbb utóbb nem épülnek majd újjá a dolgok, nem lesz rá infraftruktúra -ezt is mondják.

Elmém ilyenkor hajlamos indulni lefelé a negatív spirálba, gyalogtávra csak egy délelőtt az “akkor minek éljünk egyáltalán” állapota, mert ha úgyis vége a világnak 50 éven belül, tulajdonképpen tökmindegy. Hirtelen minden “tökmindeggyé” törpül, porszemnek érzem magam az univerzum gépezetében, a problémáim értelmüket veszítik, a céljaim is értelmüket veszítik, mert valójában minden az is. Értelmetlen.

Úgyhogy csak sétálok tovább az esőben egykedvűen, de akkor az agyam egy hátsó szegletéből váratlanul előbukkan az a mondat abból a filmből: “Olyan nincs, hogy semmi sem történik”. Jó az a film amúgy, majd meg is nézem este – gondolom magamban, aztán miközben esik rám az eső, azt kezdem játszani, hogy megkeresem a semmiben a valamit. Csupasz ágakban a lehulló esőcseppet, autó ablakában a tükörképet, kutya farkában a csóvát.

És akkor egyszerre ismét jelen vagyok, most vagyok és ha innen nézem, egyedül csak ez számít:
a most pillanata.
Innen nézve egyedül csak ez létezik, ami most történik.
Innen nézve egyedül csak ennek van értelme.
Innen nézve minden más, az tökmindegy. 

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

Fotó: Steindl Máté, California