az év utolsó életképei

Jóképű politikus ül az asztalnál a sarokban, telefonjába mélyed komoly tekintettel. Közben két elviteles pohár várja, hogy elvigyék.
Chai lattét kérek borsótejjel, enni meg semmit, mert kiderül -bár a lány szabadkozik miatta-, hogy nem adnak semmit, csak ami a hűtőben van, az meg nem ér annyit, hogy megszegjem miatta a gluténmentességet.

Helyet foglalunk az utolsó szabad asztalnál, a politikussal szemben. Innen nézve nem is olyan kicsi, éppen ellenkezőleg. Kiállása határozottságot, erőt sugall akkor is, ha éppen ül. Ez amúgy teljesítmény. Azt játszom vele is, amit mindenki mással, ha időm engedi: próbálom kitalálni, honnan jön, hová tart, mit csinál, mire gondol. 

Közben egy másik asztalnál ülő tíz év körüli gyerek gátlástalanul bámul engem, rajta nem működnek a “mit bámulsz” tekinteteim, ő nem kapja el a szemét, amikor összenézünk. Látja, hogy látom, hogy bámul, de nem érdekli. Ilyen a szabadság? Irigylem tőle gátlásai hiányát, adnék neki párat a sajátjaimból szívesen. Ezen ne múljék. Közben én amúgy pont ugyanezt csinálom, csak egy fokkal több tapintattal. Én legalább eljátszom, hogy nem bámulom a Sarokban Ülőt, persze attól még mindketten tudjuk, hogy de.

A porból kevert chai latte közben elfogy, sötét szemcséket, fehér tejhabot hagy maga után a pohárfenéken. Olvasok neked teafűből! – mondja a Férfi viccesen, mert még túl élénken él benne a karácsonykor nézett Harry Potter 3 emléke.
Vizsgálja a pohár aljára tapadt maradványt, próbál belelátni valamit, végül megállapítja, hogy nem hasonlít semmire. Pedig de hasonlít -nézek bele én is- vagy csak nekem jut eszembe mindenről valami. A fehér tejhab szabálytalan köralakba rendeződve, közepén barnás bab formájú folt. Ez egy magzat egy anyaméhben!– jelentem ki, mintha mi sem volna egyértelműbb, ő meg felkiált, hogy ugyanerre gondolt, csak nem mondta ki.
Akkor ezt jelnek veszem, végülis tegnap épp kértem, hogy adjon már jelet magáról.
Ugyanennyi esély van arra is, hogy a dolog nem jelent semmit, csak azt ami nyilvánvaló: Egy pacát egy pohár fenekén. Hogy hogy mesélem, az majd attól függ, ki kérdezi.

Jólöltözött, idős nő nyit be az ajtón, beszárított szőke hajjal, fehér szőrmében, bőrkesztyűben. Elvégre ez mégiscsak egy budai kávézó. Tekintete megakad a Sarokban Ülőn, hosszú pillanatokig mered rá, minél tovább nézi, feje annál inkább eltorzul. Gátlás vagy tapintat az nincs itt se (kevésbé elnézhető, mint egy gyerek esetében), még csak nem is igyekszik véka alá rejteni véleményét sőt, mintha még remélné is, hogy a politikus meglátja majd az undort és megvetést sugárzó arckifejezését. De a Sarokban Ülő fel sem néz telefonjából, kizárja a külvilágot, pedig bizonyára érzi magán a tekinteteket. Hozzászokott már. Az idős nő puffogva robog el mellette, bánatára nem lett cirkusz, be kell érnie a pofavágással, de azt legalább jól bevágta!

Két barna papírtáskában ételt hoznak a politikusnak (bezzeg ő kap kaját– jegyzem meg viccesen a Férfinak), fülön ragadja a zacskókat és boldog új évet kívánva kisétál a kávézóból.

Elindulnak ők is sétálni a deres jégvilágban, a Nő lángost eszik (mert a lángosért megéri), a Férfi emlékeket fényképez. Délután a Nő lencsefőzeléket főz, mert azt kell enni ilyenkor, lencsét, és közben csinos pezsgőspohárból epres-almás gyerekpezsgőt iszik, mert a rendesnek szar íze van. Legalábbis szerinte. Mire besötétedik, odakint megindul a durrogás, némelyiket látják is az ablakból, színes fényvirágok.

Nincs buli, se vendégsereg, nem is mennek sehova, csak ketten vannak egymásnak, a Férfi meg a Nő. Éjfélkor gyerekpezsgővel koccintanak, búcsúztatják az évet, ami jó is volt meg rossz is egyszerre. A politikus a kávézóból most élő beszédet tart, amiben fájdalmas részletességgel mutat rá az ország helyzetére és arra, hogy nincs több időnk. A Nő egy szebb jövőről álmodik, ami talán még sosem volt ennyire közel.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

fotó: Steindl Máté, Normafa