hálát ad, hogy élhet

Sárgacsíkos szerpentinen autóznak felfelé Santa Barbara zöld dombjaira, Tony és Elen házához, akik a Férfi rokonainak barátai. Hálaadásnapi vacsorára hivatalosak, november negyedik csütörtökén, ami történetesen a hála adásának napja. Ilyenkor minden és mindenki megáll egy kicsit, hogy emlékezzen arra, amire emlékezni érdemes. Ez életük első Hálaadása, és a Nő hálás érte, hogy vannak még elsőik.

A ház hatalmas belmagasságú üvegfalú nappalijából széles terasz nyílik a völgyre és az előttük elterülő Csendes-óceánra. A teraszon terítették meg a hosszú, fehérbe öltöztetett asztalt, rá kék futót futtattak, arra kék bogyókkal díszített ágakat és gyertyákat helyeztek. Mire a Nap lebukik a dombok mögött, színesre mázolva az eget, az asztal köré gyűlnek kicsik és nagyok, öregek és fiatalok, rokonok és barátok.

A ház gazdái igazi tradicionális ünnepi vacsorát készítettek pulykával, töltelékkel, édesburgonya pürével, áfonyaszósszal meg sütőtökös pitével, amit kizárólag csak ilyenkor fogyasztanak az itteni népek.

Mielőtt az ételhez hozzálátnának mindenki megosztja a többiekkel, hogy miért hálás a leginkább.
A Legkisebb kezdi, mert így szokás, neki ez az első Hálaadása, amikor már tud beszélni, és elmondhatja, hogy az áfonya az, amiért a leghálásabb.
A Nő azért ad hálát, hogy vannak még elsőik, meg azért, hogy itt lehet újdonsült családja és barátai körében, de amiért a leghálásabb mind közül, az a Férfi maga, és az eljegyzésük.
A Férfi azért ad hálát, hogy a Nő egészséges.
A Legkisebb Apja elmondja, hogy ő mindenért hálás, amijük van, mert nekik bizony nagyon-nagyon sok mindenük van. 

A Nő ezen meghatódik, könnyek gyűlnek a szemébe, hogy éppen ő, a Legkisebb Apukája mondja ezt, akiknek nincsen égig érő nappalijuk kandallóval meg kilátással az óceánra, helyette egy apró egyszobás lakásban nevelik a Legkisebbet, de azt a legnagyobb boldogságban és szeretetben teszik. A Nőt ez mindig emlékezteti rá, hogy mi is az, ami igazán fontos az életben. 
Ma nem a Nő az egyetlen, aki meghatódik, pedig a legtöbb társaságban ez már csak így szokott lenni.

A Háziasszony hálát ad, hogy van munkájuk, az asztalnál ülő Legidősebb pedig, akinek már fehér a haja és ráncosak a kezei, de aki marha jó bőrben van, azért ad hálát, hogy még élhet.
Kinek az áfonya, kinek meg az élet maga.
A Nő a spektrum egészével azonosulni tud, elvégre az áfonya tényleg elég jó, meg az is, hogy élhet, ami igencsak felértékelődik, ha az ember kis híján meghal.

Az autóban hazafelé menet azon gondolkodik, hogy még mennyi minden van, amiért hálás, csak nem volt lehetőség mindet kimondani. Hálás a Férfiért, érte a leghálásabb, és furcsa módon hálás a majdnem halálért is, mert amilyen nehéz volt, végül annyi csodát hozott magával. A Férfi és a Nő ezek hatására olyan közel kerültek egymáshoz, amilyet nem képzeltek, hogy valaha létezhet, és olyan kötelék épült közéjük, amiről nem is képzelték, hogy létezhet.

Elhatározzák, hogy ezentúl bárhol legyenek is éppen a világban, minden év november negyedik csütörtökén Hálaadást fognak tartani, igazi Hálaadásnapi vacsorával, és megemlékeznek mindarról, amiért hálásak lehetnek. Mert bármilyen idők is járjanak éppen, szépek vagy csúnyák, az biztos, hogy a legsötétebb napokon is van miért hálásnak lenni.

Így alakítják tudatosan saját hagyományaikat, így válnak lélekben családdá ők is, hogy egy napon legyen mit örökül hagyniuk saját gyerekeiknek, akik már úgy nőnek majd fel, hogy számukra minden év november negyedik csütörtöke az Hálaadás napja lesz.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

A fotót a Big Bare Lakenél tett látogatásunkkor készítette Steindl Máté