majd én tudom

“You just have to keep going, no matter what.” – mondta a Nőnek a piszkosul jóképű öreg John, azzal a bölcs élettapasztalattal szavaiban, ami csak azoknak adatik meg, akik sok mindent láttak a hatvan évük alatt.

Johnt Topangában -ahol bármi megtörténhet- ismerték meg egy kávézóban, ahol épp tonhalas szendvicset evett, sapkával a fején, papuccsal a lábán, a pólójára meg az volt írva: choose love. Úgy nézett ki, mint egy szabadságolt szupermodell, aki a reggeli jóga után épp bekapott egy tonhalas szendvicset. Mint később kiderült, ez nem a véletlen műve volt, ugyanis John tényleg egy szupermodell, aki jóga után épp bekapott egy tonhalas szendvicset. A piszkosul jóképű öreg Johnról még az is kiderült, hogy a legmelegszívűbb és legszeretnivalóbb ember, akit a Föld a hátán hordott. Rögtön össze is barátkoztak ők hárman: a Nő, a Férfi meg az öreg John (aki amúgy nem is olyan öreg, meg főleg nem néz ki annak, ők mégis így hívják, mert jópofa) és azóta, mindig ha Californiában járnak, leülnek megenni egy tonhalas szendvicset a kávézóban, ahol megismerkedtek. 

Annak ellenére, hogy találkozóik száma egy kézen megszámlálható és osztható kettővel, mégis mély, bensőséges kapcsolat van közöttük, mintha rég ismernék már egymást, és mintha egy kicsit mindenkinek többet jelentene a másik, mint ami indokolt lehet a találkozóik száma alapján. John gyakran mesél a családjáról, a három gyerekéről, és a Nő szíve olyankor egy kicsit mindig összeszorul, mert arra gondol, milyen szerencsések azok a gyerekek, akiknek ilyen apjuk van. 

Ezúttal is abban a kávézóban találkoznak, a fehérhajú indián nénitől kikérik a szendvicset meg a matchát. A Nő mesél az elmúlt időszakról, hogy mi történt, mióta nem látták egymást.
Elmeséli, hogy könyvet ír. “Of course you do!” – reflektál John elismerően.
Elmeséli, hogy leszerződtette egy kiadó. “Of course they did!” – feleli John elismerően.
Elmeséli, hogy ez az egyik legnevesebb kiadó az országban. “Of course it is!” válaszol John elismerően.

És aztán a Nő mesél a műtétről is.
“Ez befolyásolja majd a gyermekvállalást?” – kérdezi John, és a Nő sírni kezd, mert nem tudja egyértelműen rávágni, hogy nem. Nem tudja, mert a sötét oldal másban hisz.

Tudniillik, a Nőben két oldal lakik: a bizakodó, napos oldal, ami a zsigereiben érzi, hogy olyan nincs, hogy nekik ne legyen gyerekük. Ez az oldal lelki szemeivel látja magát nagy pocakkal, látja a gyermeket is, és tudja, hogy nincs földi akadály, ami közéjük állhatna. 
De a kételkedő, sötét oldal abban hisz, amit az orvos mondott neki korábban: hogy talán évekig kell majd próbálkozniuk, ha egyáltalán összejön valaha.

A Nő nem törődött vele, hogy mit mond az orvos, és amíg az beszélt, ő egyre csak azt hajtogatta magában, hogy “Majd én tudom! Majd én tudom! Majd én tudom!”
Mert a Nő tudja saját igazát, és tudja, hogy olyan nincs, hogy nekik ne legyen gyerekük. 

De akkor az asztalnál a sötét oldal valahogy mégis felülkerekedik, csak egy pilanatra, de az is elég, hogy a Nő sírni kezdjen. Félelmeire tapintottak. Akkor a piszkosul jóképű öreg John átnyúl az asztal felett, megszorítja a Nő kezét, és azt mondja “Olyan nincs, hogy nektek ne legyen gyereketek!” – persze angolul, és még azt is mondja, hogy “You just have to keep going, no matter what.”

És a Nő tudja, hogy ez nem holmi üres okoskodás, hanem hatvan év élettapasztalata, amit olyan ember mond, aki minden mélypontról felállt, továbbment, újrakezdte. Ez erőt ad a Nőnek.

Néhány nappal később, mesél a  dologról a pszichológusának, annak az áldott jó embernek is. Elmeséli, hogy két oldal lakik benne: egy bizakodó és egy kételkedő, és néha a sötét oldal legyőzi a naposat, és olyankor minden egy kicsit nehézzé és félelmetessé válik. Mert olyankor nem tud mást hinni, mint amit az orvos mond. Olyankor az tűnik reálisnak.

És akkor a pszichológusa, az az áldott jó ember emlékezteti rá, hogy volt már korábban is, amikor az orvosok semmi jót nem jósoltak neki, mert a rákba illik belehalni, meg ilyenek, de a Nő akkor is csak azt mondta, hogy ő majd jobban tudja, és talán éppen ez volt az, ami megmentette.
“Magából induljon ki, ne abból amit az orvos mond!” – tanácsolja a pszichológus, és akkor a Nő feltűri képzeletbeli ingujját, mert érzi magában az erőt, ami mindig átsegítette minden akadályon, és akkor hangosan is kimondja: “Majd én tudom!”, és ezzel végleg elengedi a sötét oldalt.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

fotó: Steindl Máté, Malibu dombaji