levakarhatatlanok

A lakásban terjengő almaecet szaga jelzi az utolsó nagytakarítást.
Tizenhárom nap maradt még hátra, mielőtt elhúzzák a vörös bársonyfüggönyt, hogy megkezdődjön életünk következő felvonása. A kettő között tizenöt perc pisi- és perecszünet esedékes, utána kéretik elfoglalni ülőhelyeiket. Ropogtatással az előadást már ne zavarják.

Bő fél órán át sül az ecetes víz a sütőben, a rácsokra égett zsíros hétköznapokat feloldandó.
Takarítjuk életünk maradványait magunk után, ne lássa aki majd megérkezik, hogy az időszámítás nem vele kezdődött.

A héten Apámról kérdeztek egy interjúban, meglepő, mennyit lehet beszélni valamiről, ami nincs.
Igényesen formált körmondatokban hallom magam vissza, mint aki előre felkészült a kérdésekből, pedig csak volt időm megrágni magamban a témát. Az évek alatt szépen kiművelt alkotássá vált kezeim között, mint a falhoz vágott sárkupac, amiből nagy műgonddal szobrot gyúrt a művész. 

Régebben azt gondoltam, Apám nem hagyott maga után mást, csak hiányt és mocskot, lelkem hófehér falain. Miután hétévesen megszakadt vele minden kapcsolatom, a sárkupacot vödrökbe lapátoltam, és behánytam lelkem képzeletbeli szekrényébe, amiért jó pénzt fizettem egy kereskedőnek, aki azt hazudta voltnincs szekrény, vagyis örökre elnyeli a bármit.

A fehér falakat hiába sikáltam, nem volt vegyszer sem házi praktika, ami leoldotta volna a foltot, hát rátapétáztam simán, szép virágmintás dombornyomottat, és úgy tettem, mint aki jól van. El is hittem.

Egy napon aztán, húsz évvel később a szobát áporodott bűz kezdte belepni, a tapétán átette magát a fekete penész. Ahogy ujjaimmal végigsimítottam az átázott virágmintán, érintésem nyomán az anyag felpöndörödött, felfedve maga mögött a rothadó lyukat, ami az évek alatt akkorára nőtte ki magát, mint a kicseszett Gargantua.

Lelkem falai a fekete lyuk peremén mállani kezdtek, omladoztak bele a semmibe, a nőgyógyász elnevezte méhnyakráknak, mert nem ismerte a mögöttes folyamatot.
Néhányszor még megpróbáltam kisebb trükkökkel helyrehozni:
újabb papírréteggel fedtem el, de átázott menten az is,
elétoltam bútorokat, de nem volt, ami eltakarná.
Hát rövidesen kiderült, hogy a munkát nem lehet megspórolni, teljes újjáépítés szükségeltetik.

Bármennyire nem akartam, végül muszáj volt előásni lelkem mélyéről a kereskedőtől vásárolt ócska szekrényt, ami nem tüntetett el semmit. A sárkupac ott figyelt a vödrök alján húsz évvel később is, pont ahogy hagytam: formátlanul, szűretlenül, értelmezhetetlenül, emészthetetlenül és tartalmazhatatlanul.

Kezdetben nem tudtam mihez kezdjek vele, látszólag hasznavehetetlen volt, hideg és lucskos, olyan iszapszerű. Hiába próbáltam valamivé formálni, egyre csak kifolyt ujjaim közül, visszacsöpögött a vödörbe. Aztán elkezdtem hozzágyúrni dolgokat.
Dolgokat, amiket innen meg onnan kaptam vagy szereztem.
Emberektől, akik szerettek, helyzetektől, amik tanítottak.
Kiderült, hogy a folyós sárkupac igen jó alapanyag, és igen nagy potenciál lakozik benne. Szépen felveszi a hozzáadott értékeket, és általuk széleskörűen felhasználhatóvá válik: Például a házam falain keletkezett lyukak betapasztására éppen ideálisnak bizonyult. De nemcsak a renoválásra futotta belőle. Az évek alatt számos szobával és hasznos térrel bővült az építményem, hála a habarcsnak, ami létét sárkupacként kezdte.

A falakat azóta nem kell kitapétázni, már nincs mit elrejteni a virágminták dombornyomatai között. Csak simán lefestettük fehérre és szépen berendeztük, ebből vált jelenünk színtere, ahol most sárga gumikesztyűben vakarom a ráégett zsírfoltot a tepsiről, mielőtt elhúzzák a függönyt.
Elmúlt négy évünk feloldódik a habokban, elviszi a víz.
De azért néhány folt, az megmarad.
A levakarhatatlanok.
Ők bizonyítékai annak, hogy itt voltunk.
Hogy itt éltünk.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)