újra és újra megszületni

Úgy volt, hogy meleg lesz, a vékony kabátot húztam, most meg fázom, ahogy baktatok hazafelé a sötétben. A fülemben Lovasi énekli, hogy…

Innen való
Minden, ami
Mostanra lettem[…]

Közben keserédesen szemlélem a csendes utcák lámpafényes darabkáit, mint aki búcsúzik valamitől, amit utoljára lát. Megállapítom én is, hogy innen való sokminden, ami mostanra lettem, talán ezért oly fájó megválni tőle. Tudom, most ez a dolga, hogy fájjon.
A kígyó éve jön, mondják. Levedleni, amit kinőttünk, elengedni a régit, ami már szorít, ajtót nyitni a változásra, megújulni.

Amikor először léptünk be lakásunk ajtaján, egyből tudtuk, hogy ez lesz a mi kis otthonunk. Az ember érzi az ilyesmit. A négy év alatt a falakból szép lassan otthon vált, a környékből emlékeink őrzője. Mint a tenyerünket, ismerjük az összes zegzugot: a falak repedéseit, a kattogó járólapot, a nyikorgó vécéülőkét. És ő is éppilyen jól ismer minket: testünk, lelkünk minden repedését, kattogását, nyikorgását tudja már.
Szeretem, ahogy besüt a Nap, néha le kell húzni a redőnyt, mert túl világos van. Szeretem, hogy innen látni a legszebb naplementéket. Szeretem a kényes fehér padlót, amin minden kosz meglátszik, de aminek jól áll bármilyen szőnyeg. Szeretem a mosogatógép ajtaját, amit fakanállal kell benyomni, mert ráestem egyszer és azóta nem csukódik rendesen. Mindent szeretek itt, mert ez az otthon.

Sokminden innen való, ami mostanra lettem… 
Ezek a falak az évek során fejlődés színterei voltak, otthont adtak minden árnyalatunknak: fenteknek, lenteknek, magasaknak, mélyeknek, mosolynak és könnyeknek, vitáknak és szerelemnek. Figyelemmel kísérték, hogyan válunk éretlen, szeleburdi fiatalokból felelősségteljes társakká, miközben mindvégig biztos menedékül szolgáltak nekünk.
Meleg, komfortos, ismerős és biztonságos. Jó lenne itt megöregedni. Kivéve, hogy régen kinőttük már. Nem azért, mert sok a cucc, hanem mert elmúlt az az életszakasz, ami itt játszódhatott. Mint a Jóbarátok, akik kinőtték a sorozatot, ami nem családokról volt hivatott szólni, hanem hat fiatal szingliről. 

Életemben először érzem magam öregnek, pedig tudom, hogy nem vagyok az. Mégis, ez a változás valahogy rávilágít: egy korszaknak vége. Kinőttük. 
Vége annak, hogy “csak” járunk.
Vége az első közös otthonban töltött éveknek.
Vége a “felelőtlenül élünk bele a világba” időszaknak (még mielőtt megtanulhattam volna, hogy azt hogyan kell csinálni).
Egy fejezet lezárul, és ez borzasztóan fájdalmas és félelmetes számomra. Persze sok fejezet ért már véget és kezdődött el mióta élek, de azok valahogy észrevétlenül zajlottak biztos, mert nem voltam tudatos. Ne vettem ész-re.

Néha kapaszkodnék a régibe, hogy jó lesz ez nekünk, ez a két kis szoba, elférünk mi itt még sokáig, egy gyereknek se kell sok hely amúgy se, és majd csak lesz valahogy,
majd megoldunk,
majd jó lesz,
csak hadd ne kelljen elmenni,
csak hadd ne kelljen itthagyni,
csak hadd ne kelljen.
Csak hadd ne…

Máskor meg a bölcsebb énem kerekedik felül, aki tudja, hogy ideje a változásnak, ideje engedni, ideje megválni attól, ami már szűk még mielőtt limitálni kezdene, mi meg észrevétlenül beletörjük magunkat.
Mert ez a két lehetőség van (elméletben): vagy levedli bőrét a kígyó, vagy a fejlődést visszatartva egyszerűen nem nő tovább.
Az utóbbi abnormális (nem is látunk ilyet), hiszen az élet természetes része a megújulás még akkor is, ha fájdalommal jár.

Az elengedés szerintem művészet. Tudni, hogy mikor van itt az ideje, már félsiker. Ha túl korán válunk meg bőrünktől, az új réteg még nem áll készen, nem lesz természetes védőrétegünk a világ kihívásaival szemben. Ha azonban túl sokáig várunk, késleltetjük a megújulást, akkor beletorzulunk régi kinőtt gúnyánkba, és a határokból korlátok, a korlátokból pedig börtön válik.

Akár túl korán, akár túl későn lépünk, mindenképpen sérülünk. A megfelelő pillanat eltalálásához finom érzék kell, de a jó hír, hogy mind ezzel születünk. Életünk kezdetén is éppen így érkeztünk a világra: az anyaméhben eldöntöttük, hogy készen állunk (hacsak nem piszkáltak bele mesterségesen), eljött az idő és elindultunk a külvilág felé, hogy megszülessünk. 
Valójában „ennyi” az élet: újra és újra megszületni, újra és újra megtalálni önmagunkat abban az adott életszakaszban, amibe érkezünk.

Ahogy most szétnézek a lakásban, látom magam előtt az itt leélt négy év életképeit. Belefacsarodik a szívem, hogy hamarosan elmegyünk. Nem akarok banános dobozokba pakolni, nem akarom látni az üres lakást és nem akarom leadni a kulcsot. Nem akarom a fájdalmat, ami ezzel jár. De tudom, hogy ez az élet rendje. És ez a tudás, ez segít egy kicsit.

Ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik. Közhely, de igaz. Bárcsak előre kinyithatnám azt a másikat, hogy benézzek rajta, és ha nem tetszik, amit találok, akkor egyszerűen csak visszacsuknám és maradnék, ahol vagyok. De sajnos erre nincs lehetőség, ebből nem lehetne fejlődni. 
Akkor hát azt hiszem, nem maradt más hátra, mint behunyt szemmel ugrani az ismeretlenbe és remélni, hogy az élet -ahogy korábban mindig- ezúttal is megtart majd. 

És miközben egy részem gyászol, egy másik kíváncsian szemléli a horizontot, várja, mit hoz majd a jövő az ajtón túl. Tanulom, hogy a bánat és a remény, a szomorúság és az öröm, a fájdalom és a kíváncsi derű megférnek egymás mellett, nem zárják ki egymást. Most egyszerre vannak itt mindannyian.

Köszönöm drága kis lakás, hogy ennyi éven át otthonunk voltál.
Hálás vagyok minden szép és nehéz emlékért.
Elengedlek, hadd legyél otthon azoknak, akik most érkeznek meg oda, ahonnan mi távozni készülünk.

(Ha szeretnél további tartalmakat kapni tőlem, csatlakozz a zárt olvasói klubhoz itt, és mondd el, miről olvasnál szívesen.)

fotó: Steindl Máté